Vajon mit rontottam el... gyereknek nem ilyen volt...

Szülőként nehéz lehet megérteni a gyermekünk viselkedését, amikor elutasítóvá válik, minket hibáztat, vagy már nem is kíváncsi ránk. Ez igen fájó lehet, amikor az ember mindent megtett, még erőn felül is, hogy fölnevelje és mindene meglegyen.

Mégis azon gondolkodik: Már nem hallgat rám. Csak idegesítem őt. Nincs rám ideje. Semmi sem jó, amit mondok. Már nem tisztel. Mindenért engem hibáztat. Talán már nincs rám többé szüksége...

Vajon miért lett ilyen a viszonyunk? Hiszen én mindig csak jót akartam neki.

Nehéz megtartani az egyensúlyt a szülő-gyermek kapcsolatban, amikor a gyerek is már felnőtt. A szerepek összemosódhatnak, az érzelmek bonyolulttá válhatnak, amikor elvárja, hogy önálló felnőttként tekintsenek rá, de lélekben mégis várja a szülői jóváhagyást, a szeretettel vegyes büszkeséget, feltétel nélküli támogatást.

A szülőnek sincs könnyű dolga, mert meg akarja védeni a gyermekét mindentől, minden élettapasztalatát át akarja adni, és miközben a legjobbat akarja neki, valahogy mégis eltávolodnak egymástól.

Ám ha megértjük a belső folyamatokat, akkor kialakítható egy mindkét fél számára harmonikus viszony, ahol újra megjelenik a kölcsönös tisztelet és szeretet. Ha már eltávolodott a gyerekünk, még akkor is van esély felépíteni a kapcsolatot új alapokra helyezve.